Tóthárpád Ferenc
A kincset rejtő Óház*
Akkor történt a különleges eset, amikor már megépült az alsóvár, a felsővárban – az Óvárban – pedig már nem strázsáltak őrök. Sokféle ember, harcos és csavargó megfordult a hegyen, mígnem a 13. századi elhanyagolt építményt el nem lepte a gaz, be nem futotta a repkény. Az Óvárként, Óházként emlegetett csúcsról olyan mendemondák is terjengtek, hogy a kelták áldozóhelyül használták a különleges sziklakúpot. Ezért aztán a 609 méteren álló építmény a legfélelmetesebb helyek közé tartozott. Summa summarum: az elhagyott, erődítmény lassanként a rablók tanyájává süllyedt. Csak a legelvetemültebb bujdosók kerestek menedéket a rideg falak között. Így volt ez azon a télen is, amikor a vastag hótakaró hosszú időre elzárta a felsővárat a várostól, s már csak egy koldus tengette életét a sziklafalak nyirkos oltalmában. Azon a bizonyos napon, lenn a városban, karácsonyi fények gyúltak, az emberek az éjféli misére készülődtek. Mielőtt az óra átfordult volna a másnapba, soha nem látott óriási vihar kerekedett. A városban még csak elviselhető volt a szélhordta hó csapdosása, de a hegyen mindemellett félelmetes hangokkal telt meg az erdő. Mintha a sziklafalak torzsalkodtak volna egymással, recsegett-ropogott minden.
A koldus azt sem tudta, milyen nap van, és csak ritkán fordult a Mindenható felé, mégis imára ereszkedett. A rettentő hangok azonban nem csillapodtak. Először földrengésre gondolt, mert a falak meginogtak, és mint a villám, repedések futottak végig rajtuk.
A rongyokkal takarózó ember kiszaladt a fák közé. A domb tövében dideregve várta, hogy enyhüljön a vihar. Ami ezután következett, azt maga sem hitte el, csak hónapok múltán. Akkor azonban az egyik borospincében el is kotyogta a történteket. Az utókor is onnan tudja, amit tud!
Az egykori koldus elmondta, hogy az irdatlan vihar nem akart csillapodni, és olyan hangokat hallatott, mintha a hatalmas hegy a fogát csikorgatta volna. Aztán… lassan megnyílt a föld gyomra. Először csak egy vékony hasadék jelent meg, amely végül üreggé szélesedett. A mélyedés pontosan kettémetszette a felsővárat. A koldus félelmében és meglepetésében még dideregni is elfelejtett. A robaj rövid idő múlva megszűnt, a hasadék pedig különleges fényt sugárzott a karácsonyi éjszakába. A csavargó kíváncsisága nagyobb volt, mint a félelme. A térdig érő hóban kúszva haladt a nyílás szájáig. Ott megdermedt, de ezúttal nem a hidegtől, hanem a látványtól. A hasadékban, alig pár méter mélységben, csillogó fénnyel szikrázó kincseket pillantott meg. Azonnal megindult lefelé. Biztos akart lenni abban, hogy eljött a szerencsenapja. A saját kezével akarta érezni a töménytelen kincs valóságát. Kupák, tálak, ékszerek hevertek mindenütt, és mind-mind aranyból. Mohón kezdte megtömni rongyait a zsákmánnyal. Egy arany diadémot rejtett éppen a gúnyája alá, amikor újra megcsikordult a hegy. A hang ugyanolyan volt, mint amit akkor hallott, amikor megnyílt a kinccsel teli hasadék. Tudta, hogy azonnal ki kell másznia. Mindez abban a pillanatban történt, amikor a Szent Jakab-templomban a kis ministráns fiú meglóbálta a csengőt. A csilingelő hang imára szólította a híveket, és – bár senki sem tudta − jelezte azt is, hogy bezárul a hegy gyomra.
A koldus éppen csak kihúzta a lábát, és hátratekintett. Egy pillanat múlva már nem látott mást, csak a romokban elterülő felsővár maradványait.
Még hosszú tél várt a szegény csavargóra. Dúsgazdagon, de nehéz körülmények között vészelte át a hideg évszakot. Tavasz lett, mire lemerészkedett emberlakta területre.

A nap sütött. Ekkorra már az egykori koldus szíve és főleg a pénztárcája is fényben tündökölt. Amikor a legjobb kőszegi bort kínáló pincében megjelent egy sokak számára ismerősnek tűnő és rendkívül elegáns úr, senki sem ismerte fel. A kőszegiek nem kérdezősködtek. Megelégedtek azzal, hogy aznap mindenki ingyen ihatott a nagylelkű jövevény számlájára.
Később kelt szárnyra az a mendemonda, hogy az Óház-tető gyomra bizonyos esztendőkben megnyílik, és megmutatja mérhetetlen kincseit. Néhány bátor vállalkozó kedvű kőszegiről sutyorogtak is az öregasszonyok: olyanokról, akik karácsony éjjelén a hegyre indultak, de sosem tértek vissza. Úgy mondták: „Elmarta őket a hegy!”
Évszázadok teltek el. A történtek nagyrészt feledésbe merültek. Az idő múlásával egyre több turista kereste fel a forrásokat, a neves magaslatokat. A kőszegiek mindig is büszkék voltak hegyeikre, völgyeikre. Nem csoda hát, hogy a helyi turistaegyesület elhatározta egy kőtorony felépítését, méghozzá ugyanarra a magaslatra, amelyen az egykori felsővár állt. 1896-ot írtak ekkor.
A történet folytatását már jól ismerjük. A büszke kilátót 1917. április 14-én ledöntötte a szél. Ezt azonban csak a kevésbé tájékozottak hitték el. Hogy mi lehet a valóság?
Azon a rendkívüli napon különösen sokan tartózkodtak a kilátónál. Jó alkalom adódott arra, hogy a hegy elégtételt vegyen. Az addig kizárólag karácsony éjjelén megnyíló hasadék ezúttal utoljára, de még egyszer megmutatta kincseit. Úgy hírlik, hogy a sziklacsúcs ekkor vett véglegesen elégtételt a kapzsi természetjárókon. Mint legelőször, ezúttal is hatalmas szél kerekedett, a hegy félelmetesen csikorgatta fogait. A torony – mint a helyi újság hírül adta, „mélyen meghajolva” leomlott. Csak kőkupac maradt utána.
A hegyet azóta is sokan járják. A másik csúcson, a Dunántúl legmagasabb pontján, az Írottkőn (882 m) végződik az Országos kéktúra. A Stajerházak (551 m) pihenője is a kedvelt helyek közé tartozik. A Hétforrás – Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm – még mindig friss vízzel kínálják az arra járókat, hogy a Pintér-tetőn (507 m) továbbhaladva legyen erejük a Kálvária (392 m) mellett leereszkedni a városba.
Az Óház nem ijesztgeti többé az arra járókat sem karácsonykor, sem az év többi napján. A kései utódok 1996-ban újabb tornyot emeltek a régi helyén, amely azóta is áll, hogy hirdesse a magyarság és a kőszegiek dicsőségét.

* A magaslatról egykor titokzatos történet keringett. Az egyikről Chernel István számolt be a Kőszeg és Vidékében (1882. 12. 24.). A Kincset rejtő Óház c. mesémet a kőszegi tudós elbeszélése inspirálta.