Vas Népe 2004. augusztus 2. HÉTFŐ

" Kőszeg kegyes volt Krúdyhoz: a gyulaiak péntek és szombat esti
vendégjátékára még a napok óta heveskedő szél is alábbhagyott, így
Szindbád méltóságteljesen kocsikázhatott be a vár udvarára."

"Az "előregyártott" háttér nélküli díszletek között idő, valóság és
képzelet határát átlépő színészek játékával joggal lehetett elégedett
a közönség."

""Hölgyeim, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez az új keringő
sokkal lassúbb, mint a bécsi valcer", mondta Szindbád Karolinnak és
Evelinnek tánctanítás közben. De mi is elgondolkodhattunk e mondaton,
hisz ha máskor nem is, abban a másfél órában biztosan érezhettük:
lassítanunk kellene a tempón. Ráérősen asztalhoz telepedni, levest
meríteni, a főtt húshoz paradicsommártást enni, rá sert inni, a Nőnek
udvarolni, a Férfit kiszolgálni: így volna jó élni. Hogy a férfi
Férfi, a nő Nő lehessen. Legalább egy valcer erejéig. Utána úgyis
keringünk tovább."


Nyáron Rezsánék siófokon éltek, ahol Szindbád gyakori vendég volt. Itt éjjel szinte sohasem feküdt le. Délelőtt a strandon aludt. Délután a besötétített szobában dolgozott, majd a parton órákig lankadatlan érdeklődéssel nézte a Balatont. Nagyon szerette ezt a vizet és a tájat. Siófokon ismerte meg 1915 nyarán anyámat, Rezsán lányát, Zsuzsit, akit addig nem engedtek felnőtt társaságba. Szindbád hivatalos volt arra az estebédre, ahol az ő tizenhatodik születésnapját ünnepelték, és az ünnepelt gyönyörű volt az új rózsaszínű, selyemripsz ruhájában, pompás fekete bársony kalapjában. Nagy, meleg, dióbarna szemével, derékig érő, dús, sötét hajával, keletiesen kövérkés termetével, szelíd, ártatlan, engedelmes lényével, mintha az író álmaiból lépett volna elő. Nem csodálható, hogy bókokkal árasztotta el, és még aznap tréfásan pertut ivott vele.
Így kezdődött (...)
Életük, szerelmük nevezetes napja 1918 augusztus 12. Balaton mellett, Kisőrsön nyaralt szüleivel. Itt is gyakran megfordult náluk Szindbád. Ezen a napon Zsuzsi sokat sétált a kertben a magas, sárga virágok között. Beszélgetésük egyre komolyabbá, szenvedélyesebbé vált. Szindbád követelte Zsuzsitól, hogy szökjön meg vele, elég már a titkos szerelemből. A lány rettegve félt szigorú anyjától. Mégis, amikor éjjel szobájában ablakában megjelent lovagja, s újból hívta - kiszökött. A szerelmesek a kisőrsi őrház felé siettek, hogy ott vonatra szálljanak. Már feltűnt a vonat, amikor feldúltan megérkezett Rezsán. A szökevényt hazahurcolta, majd nagyanyja kíséretében judendorfi ideggyógyintézetbe küldte. (...)
Amikor Zsuzsit hazaengedték a judendorfi szanatóriumból, mint frissen végzett tanítónő az Erdélyi utcai iskolában kezdett tanítani. Szindbád, ha csak tehette, érte ment, hogy legalább ilyenkor láthassa. Ő egyébként a botrány óta a Royalból a Margitszigeti Nagyszállóba költözött.
Szindbád születésnapján, 1918 október 21-én Zsuzsi egy csokor virággal kiment a szigetre, hogy felköszöntse. Amikor éppen átadta ajándékát a szálloda előtt, nevelőapja "Gyula papa" (aki anyja megbízásából titokban követte) előlépett és nagy jelenetet rendezett. Ennek hatására már nem mert hazamenni, a tanítást is abbahagyta, és a Szigeten maradt Szindbáddal. A helyzet most már végképp elmérgesedett. Zsuzsit kitagadták. (...)
Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád (részletek)

Krúdy Gyula

Regény- és hírlapíró, elbeszélő. 1878. október 21-én született Nyíregyházán, közbirtokos családban. Csákányi Julianna és idősebb Krúdy Gyula törvénytelen gyermekeként. Az író nagyszülei ugyanis nem örültek, hogy fiúk a szegény rokont választotta kedveséül. Így Krúdy szülei csak tizedik gyermekük születését követően, 1895-ben házasodtak össze. Gimnáziumi tanulmányait előbb Szatmárban, majd a felvidéki Podolinban végezte. 1891-ben került vissza Nyíregyházára, s már nagyon fiatalon írni kezdett, első novellája tizenöt éves korában jelent meg. Az újságírói pálya miatt az érettségije is veszélybe került, végül a szokásos korhatár előtt érettségizett le. Tizenhét évesen már egy debreceni lap főmunkatársa volt, majd Nagyváradon volt újságíró. 1896-ban Budapestre költözött, ahol haláláig élt és dolgozott. Éltető eleme volt a pesti bohémvilág, híres volt szerelmi kalandjairól, testi erejéről, igazi ínyenc volt, imádta a jó ételeket és italokat. Kortársai ugyanúgy bámulták lebírhatatlan inni tudását, mint szorgalmát és munkabírását. Élete során 60 regényt, mintegy 3000 elbeszélést, több száz ifjúsági elbeszélést, ezernél több cikket, karcolatot és négy színművet írt.
Példaképe Reviczky és Puskin volt, kortársai közül pedig Bródyt szerette a legjobban. Korai írásain Mikszáth és Jókai hatása érződik, de hamar rátalált saját hangjára, melyben egyszerre vannak jelen a költői-impresszionizmus, a szimbolizmus, a naturalizmus, sőt a szecesszió jegyei is. Részletező leírásaiban feltárulnak a világ apró szépségei, örömei. Művei nagyrészt a közel- vagy régmúltban játszódnak, Krúdy az emlékezés igazi mestere volt. Gondolattársításokkal, csapongásokkal teli stílusa, a kor legmodernebb íróival, Proust-tal és Joyce-szal rokonítják. Hőseinek java része, Szindbád, Rezeda Kázmér vagy Nagybotos Viola önéletrajzi figurák, művei teli vannak önéletrajzi mozzanatokkal.
Első sikereit Szindbád novelláival aratta. 1911-ben jelent meg a Szindbád ifjúsága, 1912-ben a Szindbád utazásai című novelláskötete. Szindbád figuráját olyan jól sikerültnek, magához olyan közelállónak találta, hogy alakja élete végéig elkísérte, az utolsó Szindbád novellákat halálának évében írta.
Az igazi nagy közönségsikert az 1914-ben megjelent Vörös Postakocsi című regénye és az ennek folytatásaként 1917-ben kiadott Őszi utazások a Vörös Postakocsin hozta meg számára. Az önéletrajzi ihletésű Vörös Postakocsiban átfogó képet fest a századfordulókori nyüzsgő fővárosi életről, míg az Őszi utazásokban, kíméletlenül, de szeretettel teli nosztalgiával mutatja be a dzsentrivilág letűnő életformáját.
Ezekben az években jól keresett, de életmódja miatt mindig anyagi gondjai voltak, ezért állandóan dolgozott. Kétszer nősült, de mindkét családját otthagyta. Az első világháború idején érdeklődése a napi politika felé fordult. A Tanácsköztársaság idején Gárdonyival és Móriczcal együtt szerkesztették a Néplapot.
A bukás után sem tagadta meg, hogy szimpatizált a Tanácsköztársasággal, ezért a Horthy-rendszerben kegyvesztetté vált. Néha kiadója is alig akadt. A tiszaeszlári Solymosi Eszter című műve, melyben kiállt a faji előítéletek ellen, csak újságfolytatásokban jelent meg, mert a kiadók nem merték kiadni. Ráadásul a háború utáni Magyarország már közel sem tudott annyi lapot eltartani, mint a Monarchia, ezért Krúdy hiába dolgozott továbbra is szorgalmasan, egyre inkább elszegényedett. Élete végső éveiben megesett, hogy a villanyt és a gázt is kikapcsolták lakásában. 1933. május 12-én halt meg Budapesten.


Meghalt Krudy Gyula
Egy romantikus író romantikus élete

(Saját tudósítónktól.) A magyar irodalomnak, a magyar írótársadalomnak nagy gyásza van. Egyik legérdekesebb alakja, Krudy Gyula, aki olyan romantikusan élt, mint ahogyan műveit írta, aki annyira szerette az életet, az egészséges életet, mint azt könyveiben megírta, - meghalt. Súlyos, halálos betegség gyötörte már régóta. Szívbaj támadta meg a délceg termetű daliás férfit, a betegség egyre jobban elhatalmasodott rajta. Kórházba utalták, be kellett volna vonulnia a Zsidókórházba. Nem akart, irtózott a betegségtől, gyűlölte a kórházakat:
– Érzem, hogy meghalok, ha én egyszer lefekszem, – mondta.
S betegen, szenvedve, fáradt szívvel, lázasan, járt-kelt, dolgozott. Hatalmas termete összeroppant az utóbbi időben, de lelke töretlen, erős maradt.
– A betegség az nem más, mint gyengeség, – mondta, – én pedig nem akarok gyenge lenni...
Az utolsó pillanatig erős is maradt. És az utolsó pillanat bekövetkezett ma reggel, amikor a szív már nem bírta tovább a munkát és utolsót dobbant.
Meghalt az író, az ujságíró, a költő, a krónikás Krudy Gyula, – a romantikus ember. A régi nyírségi dzsentri-család fia, aki annyira jellegzetes alakja volt a magyar irodalomnak.
Élete sajátos, regényes élet, magyar élet. Fiatalkorában kezdett írni, karakterisztikus, színes, ízes, zamatos, egyéni stílusában. Első felesége írónő volt, aki Satanella álnéven írt. Három gyermeke született: fia, ifj. Krudy Gyula ujságíró, egyik leánya, dr. Krudy Mária, aki Vajda Mária néven színésznő lett s úgy keresett pénzt, hogy elvégezhesse az egyetemet, harmadik gyermeke, Krudy Ilona, Andersen Györgyné.
Krudy Gyula később különvált családjától, elvonult, külön élt. A Margitszigeten, mint a sziget szerelmese. Híd nem vezetett akkor még a szigetre. Az igazgatósági épületben, a gyógyszertár háta mögött élt kis lakásában, – Bródy Sándor, Molnár Ferenc osztoztak vele a sziget iránt érzett nagy szerelmében. Gyakori sétapartnere volt néhai József főhercegnek, József királyi herceg, tábornagy édesapjának, aki többször asztalánál is vendégül látta az írót, mesélt neki s Krudy később mindent megírt az öreg főhercegről, a magyarok barátjáról, a cigányok patrónusáról.
Később a szigeti írók, közöttük Szép Ernő, Szomory Dezső is valami miatt megharagudtak és elhagyták a szigetet. Krudy ekkor Óbudára költözött a Templom-utcába s itt írta regényeit, emlékezéseit, cikkeit, amelyekben visszavezette az olvasót akár a Vörös postakocsi-n, akár Szindbád lovag regényes történetein keresztül a közelmult időkbe, Ferenc József korába, a nyírségi pandur-korszakba.
Az "óbudai remete" nap-nap után bejárt a szerkesztőségekbe, szakadatlanul dolgozott. Ő, aki évekkel ezelőtt bizalmasa és kedvenc ujságírója volt néhai Szemere Miklósnak, nem egy regényében szerepeltette Szemerét, legutóbbi írásaiban is a múltba tekintett vissza, még akkor is, ha ízes, gasztronómiai írásokban elmélkedett a terített asztal örömeiről.
Második felesége volt mellette, amikor meghalt és az özvegy értesítette Krudy haláláról első feleségét, gyermekeit és unokafivérét, dr. Krudy Andort, a kincstári jogügyi igazgatóság vezetőjét. Az író temetéséről még nem történt intézkedés.

(8 Órai Ujság, 1933/108. /máj. 13./ 2. p.)

Krúdy Gyula pénteken reggel 9 óra tájban hunyt el óbudai lakásán.
A népszerű író három évvel ezelőtt költözött kedvelt Margitszigetéről családjával, második feleségével, Rózsa Zsuzsannával és élete legnagyobb örömével, kislányával, Zsuzsikával az óbudai Templom ucca 15. számú földszintes házban lévő egyszerű négyszobás kispolgári lakásba. Nagy fájdalommal hagyta el Krúdy Gyula a szigetet, de nehéz anyagi helyzete kényszerítette arra, hogy az olcsóbb Óbudára költözzék.
A daliás külsejű, markáns arcú író néhány évvel ezelőtt súlyos betegségen esett át. Ez a betegség, azonkívül érelmeszesedése és súlyos gondjai megviselték erős szervezetét és az utóbbi években már kedélye sem volt a régi. A híres nagy mulatozások egykori hőse önmegtartóztató életet élt, elmaradtak a napokig tartó borozások és cigányozások, Krúdy Gyula napokon és éjjeleken át csak íróasztalánál ült és dolgozott. Nagyon-nagyon sokat kellett dolgoznia, hogy megkereshesse maga és családja számára a mindennapi kenyeret. Az utóbbi időben sokszor volt szomorú és melanchólikus, mintha csak érezte volna közeledő halálát...
Három nappal ezelőtt Krúdy Gyula A vén szamár című novellájának felolvasását tűzték ki a budapesti rádióban. Az író azonban nem érezte jól magát és így helyette fia, ifj. Krúdy Gyula olvasta fel a novellát. Csütörtökön a miniszterelnökség sajtóosztályán járt, este fáradtan tért haza, feleségével és kislányával jó hangulatban vacsorázott és vacsora után nemsokára lefeküdt azzal, hogy reggel 10 órakor keltsék fel és addigra készítsék el fürdőjét és reggeli kakaóját, mert délelőtt ismét a miniszterelnökségen van dolga.
Pénteken reggel azonban már hiába várta a csészében párolgó kakaó és a meleg fürdő az írót. Amikor felesége pontosan 10 órakor benyitott Krúdy Gyula hálószobájába; a nagy író már sápadtat, holtan feküdt az ágyon.
Krúdyné kétségbeesetten szaladt át a szomszédba a család jóbarátjához, dr. Boér Kálmán orvoshoz; aki azonnal átsietett, de már csak azt állapíthatta meg mély szomorúsággal, könnyező szemmel, hogy a nagy író körülbelül egy órával ezelőtt rövid haláltusa után szívbénulásban elhunyt.
Hazahívták az iskolából a kis Zsuzsikát, értesítették az elhunyt író első házasságából való gyermekeit, ifj. Krúdy Gyulát és két leányát, Ilonkát, Andersen Györgynét és dr. Krúdy Mária tanárnőt: A magyar irodalom nagy gyászának híre hamarosan el terjedt a városban és a délelőtt folyamán már ott állottak a rokonok és jóbarátok a halálos ágy körül.
Viaszságra arccal feküdt széles rézágyán a halott Krúdy Gyula. Sápadt arcán szelíd mosoly látszott. Az éjjeliszekrényen félig leégett gyertya, kis doboz cigaretta, szemüveg, ceruzák és más apróságok. Az asztalon kis levélke, amelyet a dátum szerint még reggel írt meg Krúdy Gyula. A levelet Halasi-Fischer Ödönnek címezte és arra kéri Halasi-Fischert, hogy jöjjön el érte, szeretné, ha együtt megnéznék a Nemzetközi Vásárt. Ez a levél Krúdy Gyula utolsó írása. Barátai, akik közül Pakots József országgyűlési képviselő érkezett még elsőnek a halottasházba, megilletődve állták körül a halottaságyat.
A déli órákban megérkezett a templom-uccai házba a tisztiorvosi hivatal megbízottja és értesítette a családot, hogy megadták a temetési engedélyt. Megállt a ház előtt a halottszállító autó és elvitték a nagy író holtestét...

(Magyar Hírlap, 1933/108. /máj. 13./ 4. p.)




Krúdy elaludt

Írta: Móricz Zsigmond



Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.
Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.
– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?
Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:
– Semmit.
Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:
– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.
Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.
– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.
Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.
– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.
– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok... Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...
Hallgattunk.
– Minket elrontott az élet, – szólok.
– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...


Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott. e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába, ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak vissza fordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához visz...
Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.
Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az "úr és paraszt" játékban s a nemzeti csöndes: a "ferbli", a kúriákon...
És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.
S szólt:
– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...
– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.
– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, az fel szabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és el vesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... "Gyepre magyar"... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.
Kisvártatva:
– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják "átmeneti idők"... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy meg kapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egy kártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors... Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...
S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.
Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.
És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...

(Magyarország, 1933. május 21.)




Krúdy Gyula
Írta Márai Sándor
I.
A legtisztább, a legnemesebb, a legelsők közül való író volt Krudy Gyula. Nemcsak "magyar viszonylatban". Van abszolut irodalom, ahogy van abszolut zene. Krudy tizenhétéves korában kezdett írni s harmincnyolc éven át nem csinált hibát. Rengeteget dolgozott s természetesen mindig "pénzért" is dolgozott; de harmincnyolc éven át nem írt le egyetlen sort sem, amely nem ugyanabból az anyagból készült volna. Mint a két legnagyobb, Shakespeare és Goethe, ezek az őrült, tékozló zsenik, akik családi levelet, vagy instanciát is azonos írói matériából s azonos eszközökkel írtak meg, mint Othello-t, vagy Faust-ot. Egyszerűen nem állt más anyag rendelkezésükre, mint a legnemesebb; Krudy újságtárcákat is ugyanabból a végtelenül becses készletből dobott oda, mint remekműveit. Ezt állapítsuk meg gyorsan a ravatalánál, mielőtt profán és ostoba értékelések elkönyvelik őt afféle álmodozó, romantikus elbeszélőnek, a benzingőzös, "problémás" kor irodalmi lézengő ritterének, szépléleknek, "formás beszélyírónak", vagy tudomisén, kinek? Kegyetlen leszek kortársai iránt, mert a halál kötelez a végsőkig menő őszinteségre: nem ismerek tehát kortársai között egyetlenegyet sem, nem ismerek a magyar irodalom elmúlt harminc esztendejéből egyetlen írót, aki olyan töretlen, megtéveszthetetlen, hibátlan írói munkát végzett volna, mint Krudy Gyula. Rengeteget írt: ismétlem, soha, egyetlen hibát nem csinált. Nem a halál páthosza ragad erre a – beismerem – ijesztően, valószínütlenül merész megállapításra. Író, aki hosszú pályája során egyetlen pillanatra nem volt hanyag soha? Állítom, nem volt. Azt hiszem, minden leírt betűjét ismerem. Húsz év előtti újságlapokról ugyanaz az illat csap felém, ha Krudy nevét pillantottam meg egy tárca fölött, mint legutolsó tárcájából, melyet valamely utódállambeli vidéki lapba írt s itt hever a reggeli posta között asztalomon. Olvasni kezdem a tárcát s ugyanazt a hangot hallom, mintha a húsz év előtti "N. N."-t olvasnám, vagy a "Bukfenc"-et. Soha nem volt "fáradt", amit írt; kérlelhetetlen, kegyetlen erővel dolgozott, minden írásában minden szó a helyén van, jóízűen, tökéletesen, kifejezően, megmásíthatatlanul Felfoghatatlan írói jelenség. Csak az írók értik ezt.
II.
Csak az írók értik ezt az életet s a munka minőségét, melyet ez az élet minden öntudatával szolgált. A közönségre nem tartozik ez az élet. Nem is tudom, "népszerű" író volt-e Krudy? Ha mindent összevetek, azt hiszem, nem volt az; varázsát el kellett fogadni, könyveit kiadták a kiadók, apró írásait közölték a lapok, de bizonyos tartózkodó, elismerő fanyalgással, azzal a tartózkodással, mellyel a literáris üzleti világban az irodalmat általában fogadják. A közönség és a kiadók nem "becézték", inkább csak megbocsátottak neki... Írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet – mert életnek is, testnek is rendkívüli volt, ahogy az volt szellemnek, őslény, egyszeri, nem másolható, soha meg nem ismétlődő – idézzétek apró, lilatintás betűit, egyik levelét, valamely kéziratát, kezének egy mozdulatát, ahogy a tollat fogta, a borospoharat emelte, vagy cigaretta után nyúlt, lassú, dörmögő hangját, okos, csodálatos szemének tétován-éles, hanyagon-kegyetlen pillantását. Vessük össze, hogyan élt és mit írt, s aztán mélyen hajtsuk meg fejünket, álljunk haptákba, álmélkodjunk, óbégatás nélkül csodálkozzunk. Minden rendben volt és maradt körülötte: a mű is, az élet is. Pontosan úgy élt, ahogy neki kellett, szándék nélkül élt úgy, csalhatatlan ösztönnel, s amellett, hogy nyakig paskolt az életben, soha nem vett komolyan mást, mint a betűt. Nem volt ő irodalmi cigányprímás, "zseni", akinek az írás csak alkalom arra, hogy "kifejezze magát", kellesse magát, s megéljen a borravalóból, melyet az elszórakoztatott társadalom odalök neki. Író volt, akinek minden cselekedete, életrendje, minden mozdulata, hibája, szándéka a betűt szolgálta. Csodálatos szisztémát csinált a munkából és az életből. Nem lehetett olyan beteg, szegény, sorsüldözött, szerelmes, italos, eladósodott, megalázott, hogy az élet szennyes dagálya kicsapjon a munkaidőben az íróasztal szigetére is. A munka óráiban rend volt nála, fegyelem, tisztaság, öntudat uralkodott ebben a műhelyben: Őt magát, Szindbádot, a hajóst, sodorta a végtelen tenger, apály és dagály. Csodáljuk művét, mert csak mi tudjuk, mibe került? Csak mi tudjuk, hogy aki ennyire komoran veszi a betűt, annak mindenhez joga van, fel van mentve a társadalom meg jegyzései alól, joga van a pénzhez, akármilyen áron kapja is, joga van a szenvedélyhez, akármilyen árat fizet is érte, joga van a társadalmon kívül élni, joga van a magányhoz, a teljes társadalmi felelőtlenséghez. Csak egyhez nincs joga: hanyagon írni, csalni a be tűvel. Különben csalhat, amivel akar, esküvel, kártyával, nővel, joga van potyázni és koldulni, egyformán fenséges és tiszta marad, mégha bankigazgatók előszobáiban kuncsorog is könyöradományért, megcsalhatja a feleségét a szeretőjével, a szeretőjét a feleségével, el adhatja barátait, felrúghatja az adott szó szentségét, becsaphatja kiadóját mindenhez joga van, amíg ébren és álomban, részegen és józanon, boldogtalanul és hősiesen, de a betűt szolgálja minden cselekedetével, tisztán, tökéletesen. Ez az ő dolga, erre szerződött. Ez az író, Krudy Gyula, ha a szó végső értelmében beszélünk róla, oly tisztán élt és tisztán halt meg, mint egy szerzetes. Ágya mellett gyertya égett utolsó éj szakán, mert a társadalom kikapcsolta a villanyt szobájában. Ezt nem érzelgős hangon állapítjuk meg, természetesnek találjuk. Az író nem felelős a társadalomért, a társadalom nem felelős az íróért. Céljaik eltérőek.
III.
Politikával – mint ő mondotta egyszer: "a részletekkel" – nem foglalzott. Csak az irodalommal foglalkozott, ötvenöt éven át, s a maga módján kereste mindenfelé az irodalomhoz való nyersanyagot.
IV.
Azt szokás mondani róla, hogy "álmodozó" író volt. Igen, de ebben az álomban nehéz, valóságos testi íze, szava, formája volt az álom képeinek, sonkacsülkök lógtak benne, ételek gőzölgő párája csap fel belőle, testek alkata és szaga árad belőle. Átkozottul testies álom komoly költészete: jóllakol közben, amíg szenderegsz vele. Ez az álom tele van frivol kellékekkel, kocsonyák, pohár sörök, szobák, ahogy elhagyták életük egyik pillanatának színhelyét az élők, ruhadarabok keverednek ebben az álomban, a hús és a szenvedély illata úszik a levegőben, az egyik sorban női ing hever, amely megőrizte még a hűtlen test illatát, de esetleg egy pásztoróra után ágyban felejtett férfikapca is. Ez az író nem félt attól a bonyolult igazságtól, ami több, mint az "őszinteség" – pontosan, ami az irodalom. Néha mindenki őszinte; olcsó dolog. A művész őszintesége kendőzött, összetett, s amellett penetránsan, fájdalmasan valósághű. Művészetének varázsa a vízió, amelyen át az életet látta: de a vízió ködképeiben az igazi életet látta, a banálisat és tébolyultat, az ásításra ingerlőt és mégis felfoghatatlant.
Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni. Élete éppen úgy érdekel, izgat, mint művészete. Semmi más nem érdekelhet ma már néhányunkat, csak az irodalom. Krudyról összeszedtem mindent, amit tudni lehet felőle, pincéreket és kártyásokat faggattam ki felőle, kritikusokat, nőket és lump pajtásokat. Izgatott ez a csoda, ez a megfejthetetlen titok, egy író titka, aki nem csinál hibát. Életem legnagyobb kitüntetésének tartom a ritka órákat, melyeket társaságában tölthettem. Egyszer meg akarom írni, amit tudok és sejtek felőle. Ezt meg is ígértem neki, s ő szavamat vette. Ravatalánál nem tehetek mást, mint homályos szemmel megismételni ígéretemet. Szindbád, drága Szindbád!... Milyen megalázó és utálatos ez a világ, amelyben itt maradtunk még egy kis időre nélküled!
(Ujság, 1933/108. /mj. 13./ 2-3. p.)









Egy kitagadott hagyatéka
(Krudy Gyuláról)

Fogadjuk el zokszó és mukkanás nélkül mindazokat a hivatalos irodalomtörténeti követelményeket, amelyeknek abrakadábrás elmormolása után, kizárólagossági joggal ellátott és szabadalmazott irodalomtörténészeink hajlandóak egy-egy magyar írót az úri kaszinók módjára és formájára elképzelt Pantheonba befogadni.
Krudy Gyulától a rosszakarat sem vitathatja el, hogy ezeknek a követelményeknek megfelelt. Ha Császár Elemér professzor azt tanítja, hogy a magyar irodalom "u r i", nos hát Krudy Gyula magyar volt és úr volt, nem csupán tárgykörében és stílusában, hanem még látomásainak és eszmetársításainak délibábos elszabadultságában is.
Halálát mégsem vette tudomásul a "hivatalos Magyarország". Mért nem?
Talán azért, mert Krudy nem talmi, hanem igaz magyar és igazi úr volt, - s a talmit igaz helyett kínáló "hivatalos magyarság" nincs annak elbírálására hivatva, hogy kit kell befogadni a nemzeti közösségbe s kit kell kitagadni belőle.
(Ezt meggondolva némi szomorú büszkeség fog el, hogy a tavaszi ülésszak folyamán akadt képviselő, aki interpellációjában érdemtelen személyemet - a művészien teremtő magyar géniusznak annyiszor, betört vén fejjel, és annyi csalódás után is, töretlen lelkesedéssel vállalt legalázatosabb szolgálatáért - kitaszította ebből a sokat emlegetett közösségből. Ugyancsak ez a honatya látta jónak, hogy csekélységem helyére azokat a notórius társadalmi strébereket fogadja be, akik az áldozattal járó áthasonulástól visszariadva, nem a nemzeti, nagy demokratikus közösségbe igyekeznek beolvadni, hanem inkább azokhoz az exkluzív körökhöz alkalmazkodnak, amelyekben az embert a szívós befurakodás jutalmául, csakis akkor ismerik el jeles hazafinak, ha előbb az úgynevezett jótársaságban megtanították rá, hogy a leghetykébb kaszt-érdeknek legönzőbb kultuszát - a párbajkódexszerű úgynevezett úritempót miképp kell és miképp lehet az igaz és önzetlen magyar érzés helyett megtévesztő ügyességgel kijátszani).
De ne rekrimináljunk. Hanem ahogy a cigány húzza a sírgödörbe eresztett koporsó fölött, búslakodjunk inkább félrebillent fejjel, ahogy Krudy Gyula szokta... Vessük magunk elé a búbánatos kérdést, amely még a kikapcsolt villanyáramnál és az óbudai kis földszintes házikóból kilakoltatás előtt elhalt Krudy Gyula életénél és halálánál is fájdalmasabb. Mi lesz Krudy Gyula írói hagyatékával? A sír fölött szónoklók nem győzték emlegetni, hogy Krudy Gyula 65 kötetet írt... S ki tudja még hány kötetre való pusztul a régi újságok lapjain. Krudyhoz közelállóktól úgy értesülünk, hogy még vagy 30 kötetnyi fekszik hagyatékában kiadatlanul.
Mi történjék evvel a példátlanul és páratlanul gazdag írói hagyatékkal?
Tartozunk a legigazibb írónak az igazsággal, hogy a szegénység, mielőtt testével végzett volna, ha nem is pusztíthatta el daliás tehetségét, mégis javarészt megfosztotta minden teremtő munkának legelső föltételétől, a műgondos türelemtől, amelyhez egészen egyszerűen nem volt ráérő ideje. Sosem volt annyi gondtalan napja vagy talán órája sem, hogy elbeszéléseinek szerkesztésével bíbelődjék s hogy az ihletnek szent szorongásaiban igazi emberi alakokká formálja azokat a káprázatokat, amelyeknek lehetőleg sejtelmes keresztnevet és fantasztikus hangzású családi nevet, úgy látszik, csak azért adott, hogy elképzeléseinek fioriturás játékait névvel jelölt ködalakok köré csoportosíthassa.
"Abszolút író", írta volt róla inkább a sirató megemlékezéseinek megrendült páthoszában, mintsem a kritikus értékelésnek higgadtságával, kitűnő barátom Márai Sándor s ezt a meghatározást mégis hajlandók lennénk tőle kritikai mértékül is elfogadni, ha ugyan az abszolút írónak fogalmát a magunk módján így értelmezhetnők: "Abszolút író, aki írás közben még az írás anyagáról is megfeledkezik, csak azért, hogy a magas felhők közé is követhesse mondatainak ősziesen andalgó daru-húzását."
"Abszolút író", olyan mint az abszolút színész, aki hallgatóit egyaránt magával . ragadja, akár értelmetlenül szétszakított szöveget, akár a Hamlet monológját szavalja el. Krudy Gyula is legtöbbször mondanivalóitól függetlenül, nem egyszer éppenséggel minden mondanivaló híján, csakis abszolút írásművészetének hatalmával ejti meg az olvasót. Különösen ha olvasója szakmabeli ember, maga is író, aki a mondatokat faktúrájukért és a szavakat hangzatukért, szóval az írást önmagáért szereti.
Krudy Gyula, valóban "abszolút író" volt, mert a jelenben végigsínylett életéből lehetőleg semmit sem írt meg s előle a múltba menekült, amelynek benne élő ragyogását világért sem koptatta le semmiféle tanulmányos tudománnyal. Kossuth kora, Bach-korszak, kiegyezés, hetvenes-nyolcvanas bőséges polgári esztendők, derűs századvég, békés századelő... törökdúlás, tatárjárás ideje neki mindegy volt. Minden kor csak ürügy a jelenből való menekülésre, - ahány elmúlt század, annyi hangulat, hogy hallucinációinak tündértaván ringassa abszolút írói szeszélyét. (Mégis ajánlom az abszolút irodalom szerelmeseinek, hogy keressék ki Krudy művei közül azt az elveszelt kis füzetet, amelynek címe: "Ő s z i V e r s e n y e k" s amely jockeyk, kerítőnők, Andrássy-úti paloták szerelmes asszonyai, szóval Krudy Gyula élő életében szerepelt alakok felé, ismerős házakba, uccákba, terekre és a városligetbe vezet be. Mire a meghitt környezetben, mintha Krudyt kicserélték volna, kerekké kerekült, érdekes bonyodalomban elevenül meg a kis remekműnek meséje, - s ha ugyan még pesti figurái is elvesztik lábok alól - az aszfaltot és minduntalan meseszerű fantomokká hígulnak, mégis marad bennük annyi a vaskos reálból, hogy a relativitások e világához kötött olvasó szomorúan gondoljon arra a veszteségre, amelyet a fájó magyar életből, az ég és föld közt lebegő, abszolút írásba menekült Krudy Gyula, voltaképpeni mondanivalóinak és igazi egyéniségének folytonos, kényszerű elfojtásával okozott magának, nekünk - s a magyar irodalomnak.)
Mindazonáltal, a múltnak meghatározatlan ideiből kiemelt, inkább csak körülírt, mint megírt alakjait olyan ellenállhatatlan szuggesztivitással állította talpra, hogy a kortárs-olvasóknak lelkében, a témától minduntalan elkalandozó, félig elolvasott Krudy-tárcák és a fonalukat minduntalan elvesztő s ezért csak néhány újságfolytatáson át követett Krudy-regények nyomán, elhatárolt, külön Krudy-világ alakult ki. Mi lesz ebből a bűvöletes, magyar világból, amelynek nem szabad elsüllyednie, még ha Krudy neve el is tűnt az újságok hasábjairól?
Könyveit már évek óta nem vásárolja a közönség; kiadója sem akadt. Hogy a Rothermere-díjra pályázhassék, Krudy maga adta ki két év előtt "Az Élet Álom" című kötetét. Nem valószínű, hogy az író halála akármit is változtasson ezen a helyzeten. Ha a sirató vezércikkek, tárcák és beszédek egyetlen kegyeletes napja elmúlt, ki ér rá mifelénk törődni a halott íróval?
Hol vannak Kaffka Margit összes művei? S a Tóth Árpádéi? Hiszen még Ady Endre összes műveinek sincsen gyűjteményes kiadása? És ha egy-egy írói hagyaték, mint a zsurnalizmust művelő Bródyé, Ambrusé, Krudyé, túl van terhelve, hol vannak a válogatott művek, hogy az egy lélekből lelkedzett alkotásoknak, szeretettel és hozzáértéssel kiválogatott javát nyújtsa felénk.
Erre a kiválogatásra senki sem érdemesebb és senki sem alkalmasabb, de talán senki sem szorul inkább reá, mint Krudy Gyula, ki annyi sok alkalmi újságcikket írt s ha a kényszerűség szorította, bizony ponyvát is produkált. De még ez a lengő ponyva is egy magyar klasszikusnak csonka szobrát takarja, aki a műgondot, alakító erőt és mesemondó leleményt inkább csak a szavak és mondatok elégikus illatpáráinak bódulatával pótolta. Sirász minden rózsáit bele lehet préselni egy párfőmflaskába, - Krudy Gyulának kiadott és ki nem adott kilencvenöt kötetét három kötetbe.
Ez a három kötet nem-csupán esztétáknak való szépség, hanem kiadóknak való üzlet is volna.
Hol a kiadó, aki a művészi szépségért vállal hasznot ígérő kockázatot? Hol a nemzeti vagy társadalmi megmozdulás, amely ennek az el nem múló értékű három kötetnek a megjelenését lehetővé tenné?
Hatvany Lajos

(Literatura, 1933/7. /júl./ 246-247. p.)