Kávészünet Rostás Sándor atyával Karácsony közeledtén
Mária levele Józsefhez
Rektori szolgálata két éve kezdődött Kőszegen a Szent Imre Missziósházban. Ásotthalomról érkezett az Isteni Ige Társasága szerzetesrendjének élére. A Gondviselés idős korában adta meg neki a lehetőséget, hogy misszionáriusként Dél-Amerikában, Mexikó őserdeiben hirdethesse Isten igéjét. Az ottani, meg a mi Karácsonyunkról is elmondta gondolatait. Legfontosabb küldetésünk, hogy ne hamisítsák meg a karácsony eredeti tartalmát! Isten egy adott történelmi pillanatban elküldte Egyszülött Szent Fiát az emberiség életének a szanálására, helyreállítására, ugyanis az, az Isten elleni lázadás után súlyos válságba került. Ezt a válságot ő saját maga nem tudta megoldani. Az engedetlenség okán a lázadók között nem volt megértés, de annál nagyobb a széthúzás. A Teremtő Istent bántotta meg a teremtett kis lény, az Ember. Kézfogással, meg egy akarati elhatározással nem lehetett elintézni a történteket. A Teremtő csodálatos bölcsességgel hozta helyre a kialakult helyzetet. A sértett félhez kellett egy egyenlő rangú partner, az pedig a második Isteni Személy lett, akinek hitelesen kellett képviselnie az emberi felet. Ezért a Fiú emberré lett. Csak így tudta a megromlott helyzetet helyreállítani a Mennyei Atyával. Karácsony ünnepén az Istennel való kapcsolat helyreállítására törekszünk. Ha a földre szálló, emberré lett Jézus születésére emlékezünk, akkor ne sikkadjon el pont ő! Ez az ünnep a társadalom túlnyomó többsége számára a leginkább várt alkalom.
Sándor atya egy levelet mutat, mely a ghanai Rudy Kwame verbita atyától érkezett a karácsonyi üdvözlet mellékleteként. Íme Mária levele: „Drága József! Az éjjel álmodtam valamiről, amit nem igazán értettem meg. De azt hiszem, a fiunk születésnapi ünnepségéről szólt. Az emberek több mint hat hétig készültek erre a napra. Kívül, belül feldíszítették házukat. Új ruhákat vettek. Rengeteg különféle ajándékot vásároltak. Szép fenyőfát állítottak, amit csillogó gömbökkel, díszekkel ékesítettek. Gyertyát is gyújtottak rajta. Gyönyörű volt… A házbeliek –kicsinyek és nagyok – mindnyájan vidáman és boldogan állták körül a tündöklő fát. Izgatottan bontották föl a fa alá helyezett ajándékokat, melyek díszes papírba voltak csomagolva, arany színű csokorral átkötve. Képzeld Józsefem! Egymást ajándékozták meg, egymást és nem a mi Fiúnkat, aki az ünnepelt volt. Nagyon furcsának tűnt nekem, hogy az ajándékok nem a mi Fiúnknak szóltak… Az volt a gondolatom, hogy egyáltalán nem is ismerik őt. A nevét sem említették! Hát nem különös, hogy az emberek annyit fáradoznak, hogy megünnepeljék egy olyan embernek a születésnapját, akit nem is ismernek? Volt egy szörnyű érzésem, ha a Fiúnk elment volna erre az ünnepségre, csak betolakodónak érezte volna magát. Minden annyira szép és gyönyörű volt, de legszívesebben mégis sírtam volna. Mennyire rossz lehet Jézusnak, hogy még a saját születésnapján sem akarják Őt. Örülök, hogy mindez csak egy álom volt. Milyen szörnyű lenne, ha igaz volna… A te hű feleséged: Mária” Lejegyezte: P.R. Kwame.
A levél döbbenetes képet fest a mi karácsonyunkról. Nekem is sajgó fájdalmam, hogy milyen torzulásokat tapasztalhatok, amikor az emberek erre a kedves, szép ünnepre készülnek. Ami a szeretet, a családi együttlét, az ajándékozás és az örömszerzés ünnepe kellene, hogy legyen! Csak ne sikkadna el az ünnep gyökere, a keletkezésről való emlékezés! Minek alapján akarunk egymásnak örömet szerezni? Miért akarjuk egymást megajándékozni? Mert ezen a napon ajándékozta nekünk a Teremtő az Ő Egyszülött Fiát. Tudjuk hogyan bántunk vele, mi emberek. Kiszolgáltatta nekünk Egyszülött Fiát, aki üldözött lett és a végén keresztre szögezve halt meg. De hát ez lett az ő diadala! Isteni hatalmával a harmadik napon a halálból föltámadt. Ezzel mutatta meg, hogy Ő élet és halál ura. Az a szenvedés, az a megaláztatás, a kereszthalál kínja, ami a feltámadása előfeltétele volt, az lett egyben a győzelme bizonyítéka. Tud győzedelmeskedni a gonoszságon és a halálon. A mi bűneinknek a váltságdíja volt és a mi üdvösségünk visszaszerzésének az ára. A Karácsony csak akkor lehet hitelesen ünnepelt, ha az emléknap egyben arra késztet bennünket, hogy az esztendő további 364 napján ugyanazzal a lelkülettel viseltetünk egymás iránt. Összegyűlnek a családok, jönnek távoli földrészekről a gyerekek, együtt ünneplik a karácsonyt. Milyen boldogan készülnek az együttlétre! Nem jönnek üres kézzel, és nem üres asztallal várják őket. Örülnek egymásnak, együtt vannak szeretetben, egymásnak meglepetést okozva, értékes, kedves ajándékkal, egymásnak örömet szerezve. Ezt kell tartósítani az esztendő minden napjára! Lélekben együvé tartozunk, szeretjük egymást, melynek a mértékét nem korlátozzuk. Nyitottak vagyunk mindenki irányában és aki igényli azt, akinek örömet tudunk szerezni vele, készek vagyunk bárkit megajándékozni szívünk szeretetével. Mi magunk is örömmel fogadjuk a felénk irányuló szeretetet. Ez a Karácsony tanítása. Ilyen szellemet, lelkületet ismertem meg Dél-Amerikai missziós szolgálatom idején, amikor –nemcsak Karácsonykor – jöttek, boldogan, örömmel a sötét őserdőben, az éjszaka közepén váltakozó helyszíneken megtartott éjféli misére. Híveink, akik csupán pár éve ismerik a názáreti Jézust a misszionárius atya elbeszélései, igehirdetései alapján – elődeik évszázadokig visszamenőleg soha nem hallottak arról, hogy a tupának van egy fia, aki érettünk lett emberré. Elmondhatatlan, hogy ők milyen boldogan ünnepelték meg évente ezt az emlékezetben megőrzött születésnapot. Munkatársaink segítségével bemutatták az élő Betlehemet. A születés történetében a választott Mária a saját, élő gyermekével szerepelt, aki ezen az éjszakán a kis Jézuskát képviselte. Esetenként álmából fölriadva, a villogó fényektől megijedve sírdogált, mire anyukája nyugtatgatta és mindjárt meg is szoptatta. Ez mind bájos, kedves emlékként maradt meg bennem.
Az éjféli mise után –ahol megszólalt a gitár, a pánsíp, dörömbölt a dob, és harsogott az ének. Kicsi és nagy együtt énekelt, még a két három éves gyerekek is utánozták a felnőttek szájmozgását. Mindenki bekapcsolódott az Istentiszteletbe. Majd a kápolna melletti közösségi helyiségben –egy pajtaszerű tető alatt – meg a fák alá a fűbe telepedtünk és a távolabbról érkezettek elővették a kanasztát, megkínálták egymást, beszélgettünk virradatig.
Érezni lehetett, hogy tudják az emberek, hogy mi hozott össze bennünket és mit vár tőlünk. A minket végtelenül szerető Isten megajándékozott bennünket legdrágább kincsével, Egyszülött Fiával, a második Isteni személlyel, aki érettünk emberré lett. Jézus eljött közénk és azt akarja, hogy ez az áldozatos, szolgálatkész szeretet köztünk, emberek között is folyamatosan jelen legyen és nem csak az ünnep egy-két napjára. Kicsit feledékeny módon, hogy honnét is ered ez az ünnep? mi is ennek a lényege? Kicsit torzítva tartjuk meg a fehér társadalomban ezt az ünnepet.
Mária levele nagyon drámai realítást mutat arról, hogy karácsony ünneplése hogyan történik a fehér társadalomban. Amikor -a mintegy fegyverszünetként azon az egy-két, békességben eltöltött nap után - elővesszük a harci bárdot és viaskodunk egymással az esztendő többi napján, akkor az abból ered, hogy azt a lelkületet nem tudjuk tartósítani, amivel legalább az ünnep egy-két napját eltöltöttük. Nincs meg az emberek vertikális kapcsolata fölfelé, ahonnét ez a lelkület származik, ahonnét feltölthetnénk az elfogyott energiánk tartályát.
Hosszú ideje nyüglődünk, hogy nekünk is van elég bajunk, hogyan tudunk másokon segíteni. Hogyan tudjuk egyáltalán a szeretetüket kinyilvánítani, amikor saját magunk fenntartásáról is alig tudunk gondoskodni.
Missziós igazgatóként a római értekezleteinken számtalanszor hallottam, a legelesettebb testvéreink – ahol valóban él a lelkekben az igaz krisztusi hit- a misszionáriusok mennyire leleményesek, találékonyak egymás segítésére, a nyomorultakkal való együttérzésre. Találnak rá alkalmat, lehetőséget, hogy a maguk szegénységében –akik szintén rászorulnak a másik jóindulatára, támogatására, - ők is tudjanak jót tenni. Minden e világra született embert azzal az igénnyel teremt az Isten, hogy szeretni tudjon és szeretve legyen. Ennek tevőlegesen, tényekben is meg kell nyilvánulnia. Olyan megható tapasztalataim vannak ezekről a dolgokról, hogy esetenként a legelesettebbeket is megmozgatja egy-egy karitatív ügy. Az is megmozdul, aki mások jóságára van utalva. Megpróbál segíteni és lelke igazi öröme ebből fakad. Lehet, ritkán van ilyen örömben része, de ez bearanyozza akár az egész esztendejét. Mexikói rendtársam, az ottani missziós igazgató Jorge Mejia atya küldött erről egy történetet. „Missziósvasárnap előtt kaptam ezt a levelet: Kedves Igazgató Atya! Én egy szegény, 15 éves árva fiú vagyok. Drága szüleim halála óta az utcán élek, mert senkim sincs. De vallásos vagyok, imádkozom és a templomba is eljárok. Ott hallottam a missziókról. Szeretném segíteni a hithirdetők munkáját, de én is a jó emberek adományaiból tengődöm. De nemrég milyen szerencse ért! Egy kis nyulat találtam a mezőn. Magamhoz vettem, felneveltem, most a piacon eladtam, 50 pesot (kb. 2400 Ft) kaptam érte. Ezt a pénzt mellékeltem levelemhez. Fogadja szeretettel Igazgató Atya, amilyen szeretettel én küldöm a missziók javára! De imádkozom is, hogy sok utcagyerek is Jézushoz térjen, mert sok hitetlen és rossz akaratú van közöttünk. Adios! (Isten vele!) Francisco”
Ezekkel a gondolatokkal szeretném azt a karácsonyhoz méltó lelkületet ébren tartani, akiben még megvan, annak tudatát, hogy kitől és miként ered ez az ünnep, az esztendőnek leginkább várt és legnépszerűbb ünnepe, és hogy miképpen tudjuk tartósítani az ünnepnek a hangulatát kiterjesztve 365 napra.

Kiss János