Kávészünet Jenkei András egykori maraton futóval
a Vasas SC atlétikai szakosztályának igazgatójával
Jenkei András érettségi után elkerült Kőszegről, de soha nem szűnt meg kőszeginek lenni. Eredményes versenyzői pályafutása után jelenleg is a sport világában tevékenykedik. A Jenkei név hallatán mindenki tudta és tudja, kiről van szó. András édesapja, Jenkei Ede neve összeforrt a kőszegi sporttörténelemmel, hiszen nem csak művelte, de meg is örökítette, dokumentálta, rendszerezte a helyi és a magyar, sőt a világ sporteseményeit. A helyi labdarúgóélet kulcsszereplője volt, edzőként több mint 1000 meccsen ült a város csapatának kispadján. Lapunk újra indulásától a sportrovatot vezette. Minden helyi eseményen ott volt. Legendás pincearchívuma lenyűgözte azt, aki láthatta azt. Az olvasók talán nem is mind tudják, hogy tanítói végzettsége volt, így az sem különös, hogy fiát, Andrást is elkötelezetté tudta tenni a sport világával. Mindez talán azzal kezdődött, hogy 3-4. osztályos általános iskolásként a napi rutinja részévé vált, hogy az iskolából hazaérve az elsőtől az utolsó betűig áttanulmányozta a Népsportot. Bevallottan ennek köszönheti a Vasassal történt megismerkedését is, és talán azt is, hogy később a Vasas SC atlétika szakosztályának igazgatója, a klub aranygyűrűse is lehetett.
Talán volt abban valami elrendelt, hogy aki gyerekként kötelező olvasmányként bújta a Népsportot, 1983-ban, a párizsi maraton megnyerése után saját magát látta viszont a címlapon. Ezúttal Jenkei Andrással készült beszélgetésünket olvashatják.
-A családon kívül vannak-e még kapcsolataid a várossal?
-Az idő múlásával az ilyen jellegű kötelékek lazulnak. Manapság 94 esztendős édesanyám rendszeres meglátogatása, ami biztos pontot jelent, de például különleges élményt és örömet okozott hat évvel ezelőtt, amikor édesapám posztumusz díszpolgári címét vehettük át Básthy Béla polgármester úrtól a vár lovagtermében. Vagy mondhatnám azt is, hogy az elmúlt huszonöt évben tanítványaimmal nyaranta minden évben heteket töltöttünk a városban edzőtáborban. Kezdetben a gimnázium leánykollégiumában, majd 2009-től a fent a Keresztkúti pihenőhelyen. A világ azonban intenzíven változik, ha egy-egy ittlétünkkor végigsétálok a városon, nagyon kevés ismerős arcot látok, de érnek azért meglepetések, például pár hónapja Kozmor Imre és bátyja köszöntek rám, akikkel aztán jó volt beszélgetni…
- Maraton futóként lettél nem csak a Vasas, de szülővárosod büszkesége is. A bevezetőben kiderült, hogy sportszerető családban nőttél fel. Nem a labdarúgás vonzott inkább? Abból a futball-központú világból, amiben gyerekkorod óta benne éltél, hogyan váltottál az atlétika, a futás felé?
-Hatvanhét évesen azért már kevésbé hiszek a véletlenekben, ha az ember kicsit jobban figyel magára, akkor sok mindenben megtalálhatja az ok-okozati összefüggést.
Nyilván az engem körülölelő közeg hatására a futball nagyon sokáig mindent vitt… Kisgyerekként bőven álmodoztam arról, hogy majd egyszer neves labdarúgó leszek. Unokatestvéremmel, Földesi Jánossal a Balogh-iskola volt igazgatójával, a mai gyerekek számítógép-telefon függőségével összevethető időtartamokat töltöttünk el a Rohonci utcai kertünkben, az édesapám által kialakított futballpályán. Komoly sorsolásokkal megszervezett, számtalan „világbajnokságot” játszottunk le, még a keménypapírból készített kupák sem hiányoztak. Aztán kezdtük kinőni a kertet, és ezeknek a délutáni-esti futballozások helyszíne a futballpálya lett, a mai tekepálya helyén elterülő salakos felület. Három lépésre az öltöző épülettől, ahol Marchold Pista bácsi volt a SZERTÁROS! Ha megjelentem, kaptam tőle egy fehér-fekete pettyes gumilabdát, ami akkoriban (1968-72) azért feltűnő dolog volt, nem nagyon voltak a gyerekek labdával elengedve. Így mindig hamar kialakult egy népes társaság körülöttem, akikkel aztán kezdődött a játék. Ahhoz sem kellett sok idő, hogy kiderüljön, az én erősen visszahúzódó alkatomnak nem igazán fekszik egy csapatsport. Elég gyorsan felismertem, hogy leginkább a labdám miatt kerülök be a csapatokba… Így aztán mégsem próbálkoztam, hogy a serdülő csapat edzése felé vegyem az irányt, amit az unokatestvérem sikeresen megtett.
1972 szeptemberében elkezdtem a gimnáziumot, a Jurisich-ban Schrott Géza tanár úr osztályában. Egy évre rá, a már többször említett unokatestvéremmel, Földesi Jánossal kitaláltuk, hogy milyen menő dolog lenne, ha mi reggelente iskola előtt futnánk egy kicsit. Így aztán reggelente fél hétkor találkoztunk a házunk előtt – ő jött a Sáncárok utcából – és elindultunk Cák felé. A forduló a Pogányi-pincékhez vezető bekötő útnál volt, tőlünk 2,5 km-re, így oda-vissza meglett az 5 km. Később különféle iramváltásokat is beiktattunk, és azt hiszem szépen fejlődött az állóképességünk. Ennek az eredményeként, no meg az időközben a gimnáziumba kerülő testnevelő tanárnő, Henits Erzsébet személyének köszönhetően, 1975 tavaszán beneveztek egy megyei középiskolás versenyre, amit Szombathelyen, az egykori SZSE pályán rendeztek. Tapasztalatom nem volt, futóelőéletem viszont igen, és mindenkit, beleértve magamat is meglepve elsőként futottam be a célba a 3000 méteres távon. Ez a győzelem indította el atléta pályafutásomat.
Annak idején, a hetvenes évek közepén, Kőszegi LATEX volt az egyesület neve, Odonits Pista bácsi irányította az atlétika szakosztályt, ezen belül pedig a hosszabb távok iránt érdeklődőkkel Stettner Imre bácsi foglakozott. Mindketten pártfogásukba vettek, és nagy türelemmel próbáltak bevezetni ebbe a világba. …és persze ott volt Ávár Tibi a kőszegi egyesület legjobb hosszútávfutója, akivel igazán jó barátok is lettünk, rengeteg közös, felejthetetlen élményünk született a futás által.
- Kapcsolatod a Vasassal hogyan kezdődött, hiszen tudott dolog, édesapád nagy Fradi-drukker volt?
-Még mielőtt futni kezdtem, már a Vasas volt a kedvenc csapatom, hogy miért, azt nem igazán tudom. 1965-ben és 66-ban a piros-kékek nyerték veretlenül a magyar bajnokságot, ez egy hét-nyolcéves gyerek számára nyilván imponáló volt, valószínűleg ekkor alakult ki a vonzalom. Édesapám ezt is nagy toleranciával „tűrte”, soha nem merült fel közöttünk vitatémaként, hogy miért lett más az ízlésünk…
Az pedig, hogy később én is vasasos lettem, abban nem volt tudatosság, de hálát adok a Jóistennek, hogy így történt.
1976-ban leérettségiztem, fölvettek a Műegyetemre, amit 11 hónap kalocsai „kitérő” után (katonaság), el is kezdtem. Az egyetem egyesületében a MAFC-ban remek hosszútávfutó élet folyt, egy kiváló edzővel, Tóth Bélával. Sokan voltunk a csapatban, inspiráló volt minden egyes edzés. 1980 őszén edzőnk a Vasastól kapott egy ajánlatot, és szinte az egész csoportunk odaigazolt.
- Mesélj a Vasas-érzésről, a klubról!
- Vasas atlétika akkor is és azóta is Pasaréten működik. Én ott, a klubházban kaptam szállást, hét évig laktam ott. Különleges, motiváló hangulata volt, ezt minden egykor ott sportoló emlegeti. Szerencsésnek érzem magam, hogy részese lehettem.
-Nem hiányzott az edzésekhez a kőszegi hegyvidék, a táj?
-De bizony igen, az én szívemben a kőszegi-hegy egészen különleges helyet foglal el. Rengeteg kilométert futottam le ott, rengeteg emlékem kötődik ehhez a tájhoz. 1989-ig ugye maximum a Terv-út, Szt. Vid környékét járhattam, aztán a vasfüggöny elbontásakor kitárult az egész hegység. Egészen mámorosak voltak az első évek, addig csak hallomásból ismert helyekre jutottunk el futva Ávár Tibivel, kitörölhetetlenek ezek élmények.
-Mikor voltál a pályád csúcsán?
-1983-ban volt a fentebb már említett párizsi maraton, és ugyanebben az évben fél évvel később Montreálban futottam a legjobb időmet (2:14.07), amire talán még ma is büszke lehetek.
-Aztán edző lettél.
-Természetesnek tűnt, hogy a Vasasban folytatom, eleinte edzőként, aztán 1997-től szakosztály vezetőként is. Jó pár magyar bajnoki címet szereztek tanítványaim, ami szinte ugyanolyan büszkeség, mint a saját eredményeim. Az meg felülmúlhatatlan öröm, hogy középső fiam Péter is háromszoros magyar bajnoknak vallhatja magát a 42 km-es távon
-Hogyan éled napjaidat manapság?
-Ugyan nyugdíjas vagyok, ám egyelőre ugyanolyan intenzitással végzem minden korábbi munkámat is. A szakosztály eredményesen működik, és most így a végére(?) egy páratlanul tehetséges magasugrólány is kinevelődött. 17 évesen 193 cm-nél tart, ajánlom minden olvasó figyelmébe Bátori Lilianna nevét, szerintem sok örömet fog szerezni a következő években a magyar sportkedvelőknek.
Kiss János