Petőfi Sándor: János vitéz


Katonaviselt, idős férfi érkezik meg felesége betegágyához. Hátizsákjában hatalmas csaták, fantasztikus történetek, mesebeli tájak és egy tarka, kalandos élet súlya: János vitéz - akár csak Odüsszeusz vagy Peer Gynt - végül hazatér. Történetei megelevenednek: rablótanyától a francia király udvaráig, a csillagos égtől a tenger mélyéig minden utat bejár, minden harcot megharcol, minden nehézséggel megküzd. A falusi árvagyerek Kukorica Jancsi igazi hős lesz: János vitéz. Ám még előtte áll egy utolsó kaland, egy rejtélyes utazás az életen is túlra, egy utolsó küzdelem Iluskáért, a szerelemért, Tündérországért... egy olyan birodalomért, ahol valósággá válhat a türelemüveg törékeny boldogsága.


Petőfi Sándor: János vitéz
Sajtóanyag

Petőfi Sándor: János vitéz
Dramaturg: Gimesi Dóra
Tervező: Boráros Szilárd
Zene: Lázár Zsigmond
Rendező: Kovács Géza
Szereplők: Szabó Tibor mv.
Császár Erika
Czirók Tamás
Kovács Zsuzsanna
Németh Márta
Rápolti Mónika

A hófehér betegszobában sovány, sápadt asszony fekszik. Egy várakozással és munkával telt élet utolsó órái, percei ezek, a párkák kezében egyre fogy a gombolyag, közeledik az idő. Katonaviselt, idős férfi érkezik a betegágyhoz. Hosszú évek küzdelmei, kalandok, csaták barázdálják az arcát. Férfi és nő, köztük egy egész élet kavarog a szakadék mélyén.
Kovács Géza rendező iskolás és felnőtt közönségnek szánt János vitéze a szerelmesek utolsó találkozásával kezdődik. Az emlék- és álomképek múltfoszlányok, lélektöredékek kavargásából bontakonak ki lassan a betegágy fölött. Iluska és Kukorica Jancsi maguk is ködbe vesző, bizonytalan körvonalú, elrajzolt bábfigurák a hajdanvolt események útvesztőjében – a kis patak ölelő, hatalmas dunyhává dagad, a gonosz mostoha óriási, iszonyú lénnyé magasodik, a tarka falu chagalli képe hatalmas szájjal nyílik meg, hogy haragjában elnyelje a nyáját elhagyó Jancsit. Boráros Szilárd tervező a bábszínház különböző formáit, technikáit ötvözte: láthatunk botos bábokat, maszkokat, apró tittiri-figurákat és nagyméretű síkbábokat is. Az előadás látványvilágában az avantgárd festészet és szobrászat, a mesés Chagall, a kubizmus és az expresszionizmus találkozik a naiv népiesség és a századfordulós plakátművészet jellemző motívumaival: tarka, kavargó világ bontakozik ki a vándorútja során egyre messzebb sodródó, de mindig hazatartó Jancsi körül. A mesés kalandok sorában megelevenedik a kaszinóként is működő rablótanya, az égig zötykölődő katonavonat, az apró francia királyság és a tenger mélyére süllyedő hajó.
A történet jelen ideje, a betegágy, majd a koporsó rideg valósága megszakítja a mesét: a hazatérő férfi nem tudja megtartani, az élethez kötni kedvesét. János vitéz ekkor egy utolsó útra, végső kalandra indul, hogy megtalálja Iluskát az életen túl, a halál birodalmában. János vitéz – Orpheuszhoz, Héraklészhez, Tar Lőrinchez hasonlóan – alvilágjáró hős: a mítoszok és népmesék világában ez az út a beavatás része. Ám míg a görög hősök megerősödve, különös tudással gazdagodva térnek vissza a holtak birodalmából, Kukorica Jancsi egy másik világ felé tart. A Styx hullámai közt fel-felvillannak az ismert tárgyak, rég halott barátok, az emlékek elmosódnak, a képek kiégnek. Az út végén nincs más, csak végtelen fehérség. Petőfi Tündérországa az előadásban otthonos, egyszerű lóca, Iluska zoknit kötöget az életfonálból, Jancsi mellette pipázik: a soha meg nem tapasztalt közös élet, a nyugalom, a hazatérés boldogsága felér egy tündérkirálysággal.
Petőfi Sándor János vitéze a magyar népmesekincsből merít, de a költő saját élményeit, friss gyászát, gyors karrierjét is beleszövi a falusi árvák történetébe. A mű megírása idején elhunyt Csapó Etelke ártatlan, örökké tizenöt éves lányalakja szomorú valóságélményt ad a szőke Iluska megformálásához. Ez az egyéni bánat, személyes hang mély, valódi tragédiát csempész a világjáró hős mesés kalandjainak történetébe.
Az előadás megtartja az alapmű személyes hangját, népies motívumgyűjtemény helyett valódi drámát szeretne bemutatni: a János vitéz két ember, két szerelmes szomorú, valódi története, akik az egész életüket egymásra gondolva, szívükben egymást őrizve, de egymás nélkül élik le, hogy végül a másvilágon találkozzanak. A bolyongó férfi és a rá egész életében váró nő tragédiája ismert irodalmi toposz, igazi alaptörténet. János vitéz, mint egy magyar Odüsszeusz, járja végig az ismert és az ismeretlen világ útjait, hogy végül hazatérjen Iluskához. Katonazsákjában egy élet súlya, kezében türelemüveg: az elképzelt, idilli boldogság lassan készült, törékeny szimbóluma.
Férfi és nő egyszerű, valóságos története elevenedik meg egy látványos, Petőfi groteszk, olykor kegyetlen humorú, máskor lírai szépségű motívumkincséből táplálkozó előadásban. A vizuális világ sokféleségét a szöveg egyszerűsége ellenpontozza: Petőfi Sándor sorai hétköznapi természetességgel szólalnak meg az előadásban. Az utolsó útja előtt álló, kalandokban megőszült hőst Szabó Tibor, a Weöres Sándor Színház Jászai-díjas művésze alakítja, égi-földi párja, társa, másik fele, az életet szelíd várakozással leélő Iluska szerepében pedig a Mesebolt Bábszínház színésznőjét, Császár Erikát láthatják a nézők.