Fel, vörösek! - A talizmánt Kőszegen láthatatlan joystick működteti

Johann Nepomuk Nestroy (a Pallas Nagylexikona szerint még Nepomuk János), A talizmán szerzője bizonyára jól érezné magát Kőszegen, könnyedén át is ruccanhatna Grazból, ahol élete utolsó évtizedeit töltötte. De jöhetne akár Bécsből is, ahol 1801-ben megszületett.

Szögre akasztva
Nestroy ízig-vérig színházi ember volt – énekelt, játszott, színházat igazgatott és persze írt, írt, írt. Úgyhogy Nepomuk János egyáltalán nem csodálkozna, ha megtapasztalná, hogy Kőszegen érvényes igazán a Shakespeare-mondás, miszerint színház az egész világ. Már abban az értelemben, hogy itt – főleg nyáron - nem nagyon tudni, hol végződik a káprázat, hol kezdődik a valóság. A Jézus Szíve-templom toronycsúcsdísze például úgy fúródik bele a nagy kékségbe, mintha maga a templom nem is a Fő téren állna, hanem lebegne, láthatatlan szögre akasztva, ég és föld között.

Fehér babák
A turisták a vár külső udvarán megcsodálják Jurisics kapitány örökké harcra kész, délceg figuráját, a Jurisics-vár folyosóin fakardos-jelmezes kis vitézek játszanak történelmet; lenn, a várudvaron pedig próbál a nyári társulat. És valljuk be: ilyenkor, a nagybemutató közeledtével talán mégiscsak ez a legizgalmasabb látványosság. Elkapni egy-egy pillanatot a kosztümös készülődésből: vágyakozva lepislantgatva a várfolyosó ablaka mögül, esetleg néhány percre megállva a tilosban, a nézőtér sarkánál. Kifigyelni, ahogy a civil próbaruhákat fölváltják a finoman „korban tartott”, mesebeli jelmezek; a színészek pedig fehérre festett arcú nagy babákká válnak, hogy óraműpontossággal pont akkor bukkanjanak föl és lépjenek le a színről, amikor kell. (Ha vígjáték, pláne zenés-táncos, akkor ritmus. Ritmus mindenekelőtt.)
Feneketlen táska
Van abban valami otthonos és megnyugtató, amikor Cselényi Nóra jelmeztervező – vállán feneketlen varázstáskája – föltűnik a színen. Miközben Kelemen József rendező egy Buddha nyugalmával (és gömbölyödő hasa nélkül), a színpad előtt kíséri figyelemmel – és instrukciókkal – az eseményeket. Bár nézhetnénk naphosszat, a titkot úgyse fejtenénk meg. Egyszer csak létrejön az előadás, és kész. Azért azt jó kicsit megfigyelni, ahogyan egy szinte még harmatos délelőttön Bodor Johanna vezetésével, Sebesi Tamás és Némedi Árpád zenéjére (itt egy erős gitár, ott egy erős gitár) megszületik a virtuóz, takaros koreográfia, amelynek csúcspontján Szeplős Szalome, a kis (vörös) libapásztorlány – játssza Bohoczki Sára - körülbelül úgy emelkedik a magasba, lebegni ég és föld között padostul, mint néhány száz méterrel arrébb a Jézus Szíve-templom karcsú tornya.

Nyárszagú mese
Az idén tehát a vitriolba mártott tollú Johann Nepomuk Nestroy a kiválasztott és örökifjú színdarabja, A talizmán, amely a kőszínházi évadokban is népszerű; és amelyet – éppen egy kőszínházi bemutató után – „nyárszagú mesének” aposztrofált Csáki Judit kritikus. Hát tessék: most megkapjuk nyáron ezt a nyárszagú mesét. A kőszegi átirat és a hozzárendelt dalszövegek (mondjunk songot inkább?) szerzője Németh Virág.
A várudvar nagyszínpadán úgy tör a magasba a könnyed, szellős (ajtós, lépcsős, trükkös), játékos és elegáns díszlet – tervezője Hatvani Mónika és Szalai József -, mintha lebegne. Itt próbál eligazodni bizonyos Tüzelő Titusz – játssza Lábodi Ádám -, akit azzal vert meg a sors, hogy vörös hajúnak született. Más, mint a többi – hát persze hogy ki kell közösíteni. Hacsak… Majd a premieren minden kiderül. Annyit még, hogy nagy szerepet kap a történetben a pénz, a számítás és a szerelem. Meg a számítás, a pénz és a szerelem. És számítás, a pénz – meg a szerelem.
Csak egy kis kedvesség
De addig: a friss reggelben frissen mosott ruhák száradnak a várszínház nézőterén. A színpadon föltűnik Titusz, ő van soron a tánctanulásban. Sarkadi Kiss János – ő lesz Dugó Hugó, a gazdag sörgyáros, úgy is, mint meglepetés – azzal érkezik, hogy „olyan az egész, mint egy videójáték, amelyben Ádám (Lábodi) a főszereplő, akit joystickkal lehet irányítani”. A láthatatlan joystick akkor most éppen Bodor Johanna kezében van: „…Vörös róka, mondják nekem, véres hurka, fejed veszem…”
Majd föltétlenül figyeljük meg jól, hogy hányszor rúgja be Titusz az oldalsó ajtót, miközben csak arra vágyik, hogy egyszer végre hozzá is kedves legyen valaki. Hát megkapja, bőven.
Ölbei Lívia