Mint azt az odalátogatók a bejáratnál kifüggesztett tájékoztatókból is megtudhatták, kezdetét vették a kőszegi vár felújítási munkálatai – egyebek mellett a restaurátori kutatás is. Joggal adódik a kérdés: hát az meg mi fán terem?

A választ egy kicsivel távolabbról kell kezdenem – először is hadd mondjak arról néhány szót, mit is művel egy restaurátor. Gyakorta találkozom azzal a vélekedéssel, hogy a restaurátor az az ember, aki egy régi és ronda (értsd: sérült, piszkos, roncsolt, töredékes stb.) műtárgyból valami szépet, pompásat, ragyogót "csinál". Ez a kép részben igaz, sok esetben a munkánk ilyen eredménnyel is jár. Például: egy fekete koromréteg alatt alig kivehető ábrázolásból a tisztítás során ragyogó színű freskó bukkan elő. Vagy: a száz éve megsérült vászonkép akkori javítója vastagon s dilettáns módra átmázolta az eredeti réteget, amit ma fel tudunk tárni, s egy lényegében ismeretlen remekmű is előbukkanhat az átfestés alól. Folytathatnám a sort. Vannak ilyen esetek, amik rendkívül látványos eredményt hoznak, sok esetben kifejezetten szakmánk gyakorlásának ünnepi pillanatai ezek. Csakhát az ilyen "ünnepet" sok-sok hétköznap (sőt, gyakorta böjt…) előzi meg és követi. A fő cél nem az, hogy a tárgy szép legyen – a szépség majdnemhogy melléktermék – hanem az, hogy hitelesen jelenjen meg, autentikusan láthassuk, tapasztalhassuk meg azt, ami egykor volt. Nem "újjávarázsolva", hanem eredetiségében kell megmutatni a műtárgyat. S ehhez az eredményhez hosszú út vezet. Kőszegen az első lépéseknél tartunk.

A restaurátor sok esetben olyankor is komoly és fontos munkát végez, amikor semmi látványos nem történik. Bizony az is fontos része a munkánknak, ha az ember, mármint a restaurátor ül(vagy áll), néz (mármint a műtárgy irányába) és gondolkodik (látszólag: a restaurátor bambul, aztán jön-megy, aztán az egészet újrakezdi). A nézést még fényképezéssel is kiegészítve már egy rendkívül fontos munkafázis kellős közepén vagyunk: a tárgyat meg kell figyelni és le kell írni, úgy ahogy van. Nem csupán a bevett protokoll, a megszokás miatt kell ezt elvégezni – a műtárgy alapos megismerése nélkül nem lehetséges megalapozott, s valóban restaurálásnak nevezhető munkát végezni. Ide tartozik a szemrevételezés (ld. bambulás), a fényképfelvételek készítése, (normál, szórt fényben és súrló megvilágításban, UV-sugárzásban). Majd következnek a kisebb roncsolással járó vizsgálatok: legfeljebb pár négyzetmilliméternyi festékmintákat kell venni, ezeket első körben mikroszkópos vizsgálatsornak vetjük alá, szükség esetén pedig nagyműszeres vizsgálattal (pl. röntgendiffrakció) kell anyag meghatározást végeztetni ahhoz értő szakemberekkel. Mindezek eredményéből kezd kibontakozni egy olyan kép a restaurálandó tárgyról, amelynek alapján már meg lehet határozni, hogy mi is lesz a beavatkozás célja és ezt előreláthatólag milyen eszközökkel lehet majd elérni. Tehát a restaurátori kutatás voltaképpen a restaurálás része, akkor is, ha ettől a tárgy maga nem lesz szebb és látványosabb. Olyasmi ez, mint a diagnosztikai munka a gyógyító módszer kiválasztása előtt (ld. Dr. House, a tévében).

De térjünk rá közelebbi tárgyunkra: a kőszegi várra. Az elképzelések szerint a vár-rekonstrukció során, a reménybeli második ütemben kerül majd sor a restaurálásra. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) javaslatára az előzetes kutatást a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszéke végzi. A Tanszéken belül e sorok írója, mint doktorandusz hallgató és óraadó (s nem utolsósorban: szombathelyi polgár), kapta a munkák kivitelezésének feladatát. A cél egy olyan dokumentáció összeállítása, amelynek alapján a munkára pályázó szakemberek részletes restaurálási tervet tudnak majd készíteni.

November közepén kezdődtek meg a várban a bontási munkák. Mivel az északi szárny tornyától keletre lévő területet, vagyis a múzeumba vezető lépcsőt és környékét erőteljesen érintik a munkálatok, ezért az 1963-as felújítás idején ide helyezett barokk oltárt el kellett távolítani. Ehhez az építményt darabjaira szedtük s átszállítottuk ideiglenes őrzési helyére (ebben a munkában Barták Csaba kolléga volt segítségemre).

Összességében el lehet mondani, hogy az oltár általános állapota rossz, minden szempontból megérett a restaurálásra, ezért a szétbontás az építkezés előidézte kényszerhelyzet nélkül is esedékes lett volna, mint a restaurálás első lépése. A faanyag jelentős része rovarfertőzött, a megmozdított darabokból sokszor csak úgy ömlött a faliszt: a farontó rovarok ténykedésének terméke. Az alapozás- és festékrétegek elsősorban az építmény alsó részén károsodtak, itt ugyanis a talajból szemmel látható módon nedvesség szívódott a szerkezetbe, ettől a fa mozogni kezdett, az állati enyv kötőanyagú alapozás megduzzadt, s a nedves-száraz időszakok váltakozásával előállt mozgás következtében a festés lemezesen felvált, feltáskásodott, helyenként pergésnek indult.

A bontási munka közben többször feltették a várba látogatók a kérdést: ez fából van? Igen, fából, az egész. Sőt, eredetileg még inkább fából volt. Hogyan? Hát úgy, hogy az oltár építői annak idején vagy fa csapolásokkal, vagy leleményes ékelési módszerekkel rögzítették egymáshoz az elemeket. Ha későbbi utódaik is ehhez tartották volna magukat, könnyebb dolgunk lehetett volna, ám 1963-ban, amikor újra felépítették az oltárt, az egyszerű és bombabiztos megoldást választották: rengeteg, többnyire tíz centi körüli szöggel fogatták össze az elemeket. Így aztán az oltár darabjait (mint egy hatalmas LEGO kockáit) elég keserves volt szétválasztani, de végül sikerült minimális roncsolással eltávolítani, elvágni, kifeszíteni, kiütni stb. a szögeket.

Az oltár részletes kutatása még hátra van, de annyit már az eddigi észrevételek alapján le merek írni, hogy a faragások kitűnő színvonalúak, s az egykori festés is igen szép. Ez utóbbi jelenleg nem látszik, csak a sérülésekben bukkan elő. Ugyanis valamikor – talán a 19. században vagy a 20. század elején - az egész oltárt átfestették, ekkor jött létre jelenlegi sárgás-barnás megjelenése. Ahol ez a felső réteg megsérült, ott előbukkan alóla egy jóval világosabb és friss, élénk színű festés, hol kékesszürke, hol (pl. az oszlopokon) rózsaszínes árnyalatú márványt imitáló munka. Egy ilyen fa oltár festésénél ugyanis a drága kőanyagokból, márványból, porfírból, lápiszlazuliból épített oltárok megjelenését igyekeztek utánozni az egykori mesterek. A mikroszkópos minták, keresztmetszet-csiszolatok készítésével pontosan beazonosítható lesz, hány réteg sorakozik egymáson, az oltár melyik részét hányszor dolgozták át, s a kutatóablakok, tisztítási próbák alapján azt is meg tudjuk mondani, feltárható és helyreállítható-e az eredeti réteg.

A bontás során olvasnivalónk is akadt. A Madonna-kép leemelésekor egész felirat-gyűjtemény bukkant elő, amit a kép által takart, festetlen részre írtak elődeink. Legfölül állt a legkorábbi, ekképpen:
PRINC: NICOL: Eszterhazy
De Galantha perpetuus comes
In Frakno Aram cu[r]avit
Anno:
1771
A magam ferdítésében: "A galántai Eszterházy Miklós herceg, Fraknó örökös grófja állíttatta az oltárt (szó szerint: gondoskodott az oltárról )az 1771-ik évben".

Aztán kicsit lejjebb ezt olvashatjuk: Renov 1903. Tehát ebben az évben felújították – elképzelhető, hogy ekkor készült a jelenleg látható festés, de persze ez lehet korábbi beavatkozás eredménye is.
Még lejjebb jön a legfrissebb feljegyzés (s a betűk formálását tekintve a legügyetlenebb…):

RENOV. 1963, O.M.F.
SEPER FERENC
SZIGETI JÁNOS
SULTER ERNŐ

Az OMF nem rejtélyes középkori latin betűszó – egyszerűen az Országos Műemléki Felügyelőséget jelenti.

Mintha csak egy vár-történeti töredéket olvasnánk a megsötétedett deszkákon. A későbbiekben még további feliratok is előbukkantak. Ezek egy része technikai jellegű ("bal oldal" "jobb oldal" stb.), mások kifejezetten az utókornak szóló nyomok ("Javításnál részt vettek: 1963. V. 22. Stampf Gyula" stb. ). Mindenesetre, hála buzgón feliratozó elődeinknek, a papír alapú írott források hiányában sem maradunk információ nélkül: itt magából a tárgyból is sok minden kiolvasható (ez esetben szó szerint) az előtörténetre vonatkozóan.

De forduljunk most már egy kicsit az oltár központja, a kép, pontosabban az ikon felé. Ugyanis a Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló vászonkép egy nevezetes ikon másolata, ily módon osztozik az eredetinek kijáró tiszteletben. A festmény hátoldalát fémlemez fedi – ez is jelzi, mennyire óvták egykori alkotói és birtokosai. Ezen a fémlemezen egy hosszú latin felirat szerepel, amelyből megtudhatjuk, hogy Eszterházy Pál készíttette 1693-ban, mégpedig a Velencei "Nicopaea" ikon nyomán. Ez a Nicopeia-ikon a 11. században készült (!), a konstantinápolyi festészet kiemelkedő darabja. Nevének jelentése: győzelemhozó – a császár oldalán a csatába vonuló legyőzhetetlen hadvezérnőt, a győzedelmes Szűz Máriát jelenítette meg ez a Mária-ikon, amit olykor bizony ott vittek a háborúba masírozó csapatok előtt. Miután a velenceiek megszerezték, Szent Márk köztársaságában is kiemelkedő szerepet töltött be az állami-vallási kultuszban: a bizánci császár után most a serenissima diadalait lett hivatott segíteni. A képről bővebben olvashatunk Hans Belting nevezetes munkájában (Hans BELTING: Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt, Balassi Kiadó, Budapest, 2000, 212.o.). Így ez a barokk festői módszerekkel (vöröses alapozás, puhán formált arcok) megfestett, aranyozott hátterű oltárkép összeköti a távoli Konstantinápolyt, Velencét – és Kőszeg várát.

Falképekkel foglalkozó restaurátorként persze elsősorban a mind az udvaron, kültérben, mind a belső részeken található falfestés-töredékek tartoznak az én asztalomra. A fotózást, mintavételt már elkezdtem, a munka folyamatban van – ezek eredményeiről egy következő feljegyzésben szeretnék majd beszámolni.


Heitler András
festőrestaurátor művész